Van egy nagyon kedves fénykép a művészről. Ágyban fekszik, állig betakarva, s teli szájjal nevet a mellette heverésző unikornisra. Egy ágyban az unikornissal? Miért is ne, ha az a lény családtagnak számít, s emiatt bármikor bekéredzkedhetik mellénk az ágyba. Családtag, mint Nagy Ágnes minden szobra. De hogyan lesznek a szobrokból családtagok? Ez az az érdekes út, amin Nagy Ágnes, a művész jár, s ez az, amin az ő szobrai is megformálódnak.

Képzeljük el a kislányt, aki szinte már gyermekkorától kezdve szobrász szeretne lenni! Szakkörökbe jár, Képzőművészeti Szakközépiskolába jár, művésztelepeket látogat, s mindazt az élményt és tudást, amit ott megszerzett, otthon tovább érleli magában. Édesapja, a hivatása mellett műgyűjtő is, a családban könyvek és remekművek veszik őt körül, alkalmanként árverésekre, kiállításokra járnak, s a művészetnek ez a nyilvánvaló szeretete és jelenléte határozza meg a családja egész életét is.

Az élet esztétikuma, amiben semmi affektáltság nincsen, hanem a legtermészetesebb és legőszintébb tisztelet az élet dolgai iránt. A szép étkezés, a terített asztal, a porcelán étkészlet, amiből – valljuk be – még a legegyszerűbb falatnak is más az íze, a jelentősége és az értéke. Mindez azonban nem ért volna sokat, ha azt a bizonyos kislányt ez az élet, a szépségnek és a világnak ez a rajongó tisztelete nem nyűgözte volna le.

A szobrász Nagy Ágnes már kis gyermekként is a művészetben, a művészettel és a művészetért élt. Középiskolai tanulmányai alatt keramikus lesz, majd bőrműves szakon fejezi be az iskolát, de a felsőfokú művészképzés kapuin nem jutott át. Huszonegy évesen férjhez ment, gyermekei születtek, de az az új élet még inkább elmélyítette benne a művészet és az élet elválaszthatatlanságának a jelentőségét.

A rajzolást, mintázást nem adta föl, s egyre elmélyültebben foglalkozott azzal a két dologgal is, amiből minden jó művészet megszületik: önmagával és a valósággal. Az egyik kérdés, hogy mit látok, mit akarok észrevenni a világból, mi az, ami inspirál, s hogyan tudom megérteni és megfogalmazni saját szavaimmal mindezt. A másik kérdés pedig az, hogy mit is akarok mindebből megformálni. Az élmény és a megformálás nem választható szét egymástól.

Nagy Ágnes szobrainak élményvilágát az állatok határozzák meg. Pontosabban nem annyira a házunkban somfordáló macskák, házőrző kutyák, esetleg díszpintyek, vagy a terráriumban tartott hüllők. Amennyire emlékszem, a művész otthonában nem találkoztam élő állatokkal. Az ő állatait a művészetben teremtett állatok ihlették. Gyermekkorától kezdve vonzotta őt az állatok – úgymond – szimbolikus világa. S mennyire természetes mindez!

Kisgyermekeink is kedvükre játszadoznak a plüssmacikkal, rókákkal, mókusokkal, s mennyire kedvesek is tudnak lenni a játékboltok puhaszőrű jegesmedvéi és oroszlánjai, de mindebből mégsem következik az, hogy előbb utóbb valódi medvékre és oroszlánokra vágynánk. Mert mi is a szép az állatok világában? Leginkább az, hogy az állatok egyszerre hasonlítanak az emberre is és képviselik a természet végtelen változatosságát is.

Emberi tulajdonságainkat a legősibb idők óta az állatok világába vetítjük bele. Minden állatban valamely emberi tulajdonságunkat fedezzük fel, s az állatok tulajdonságaiból magunk is szeretnénk részesedni.

Legyünk erősek, mint a bika, lássunk élesen, mint a sas, és legyünk félelmetesek, mint egy oroszlán. Nem véletlen, hogy az állatok szimbólumok is. Népek eredeztetik magukat erős és nagy állatoktól, királyok, országok címerében medvék, sasok, oroszlánok utalnak a nép és az uralkodó erejére, s nem hiszem, hogy lett volna király valaha is a történelemben, ki magát a bolhák, tücskök és pockok királyának tartotta volna, mikor ezzel az erővel lehetett volna az elefántok, sasok és tigrisek szimbolikus leszármazottja is.

A képzőművészet története az állatok ábrázolásával kezdődik. Az első ember alkotta képeken állatok jelennek meg. Bikák, bölények, hiénák, orrszarvúak, s minden más. Az állatok világában az ember nemcsak a természetet csodálta, hanem sokszor önmagára ismert rá.

Az állatvilág hierarchiája, akár a fajoké, akár az egyes fajokon belüli csoportoké, közösségeké, a vezérpéldányok szerepe, vagy az utódok közös gondozása olyan rendszert alkot, amely sokban az emberi közösségek szervezetére emlékeztet.

A művészet állatábrázolásai egyszerre idézik föl a természet határtalan gazdagságát és az állatok szimbolikáján keresztül az ember gondolatait, félelmeit, vágyait is. Már maga a trójai faló is műalkotásként nyerte el a mit sem sejtő trójaiak tetszését.

Hogyan lesz a kulturális, szimbolikus és vizuális élményekből szobrászat? Szobrot kétféleképpen lehet alkotni. A művész vagy kifaragja, kibontja a művet az anyagból, vagy pedig megépíti. Mindkét alkotói módszer klasszikus és mindkettőnek mély üzenete is van. Nagy Ágnes épít. Műveit először samottos agyagból alkotja meg, s ez alapján készülnek a különféle színű és fényű öntvények.

A kiindulási pont azonban a lágy agyag. „A munka, a szobor-építés olyan, mint egy tisztulási folyamat az izzasztókamrában, meg kell érte szenvedni, nem csak szellemileg, testileg is, amit nem akarok megspórolni. Sokszor feltódulnak jó emlékek, de bántások, sérelmek is és ezek valahogy nap végére mind át is mosódnak bennem” – írta a művész.

Az építés, a kisebb egységekből való konstruálás azonban rengeteg kísérletezésre, sőt játékra ad lehetőséget. Ez természetesen elmélyültséget és időt igényel, de Nagy Ágnes ezt szereti. Nem akar megspórolni semmit, nem a gyors és ügyes megoldások érdeklik, hanem az, ami egy természetes érési és érlelési folyamat során születik meg. A jó bornak, a jó párlatoknak idő kell, az igazán tartalmas ételek lassan készülnek el, az idő pedig a gyorsaság szempontjából akadály, a bölcsesség szempontjából azonban maga a lényeg. A lassúsághoz, a komolysághoz pedig jó anyag kell. A jó minőségű anyag a minőséget és a maradandóságot képviseli.

És valójában az idő és bölcsesség tapasztalatát rejtik magukban az állatok is. Hiszen az Úr előbb teremtette meg az állatokat, mint az embert, s nem nehéz elképzelnünk azt sem, hogy az idők végeztével nem az ember marad utolsó lakóként a földön. Az állatok előttünk voltak, s az állatok maradnak utánunk is. És akárcsak a művészetnek, úgy az állatoknak a megértése is önmagunkon keresztül, önmagunk megértésen keresztül vezet.

Nagy Ágnes ezt mondja minderről: „A történésekre reflektálás helyett leginkább magamat analizálom, fontos az önvizsgálat, mit tehetek azért, hogy jobb és szebb hely legyen a világ. Nekem fontos a magasztos, emelkedett üzenet. Mikor hanyatlást, állandó reménytelenséget ábrázol pusztán a művész, akkor az könnyen válik valósággá. Én jóra vágyom az életemben és ezt kívánom mindenkinek. Azt érzem, az édenkertet magunkban hordozzuk és megteremthetjük itt a Földön.”

Mit is jelent tehát az eleven művészet? Azt a minőséget, ahogyan valami materiális értelemben vett „élettelen” anyagból élővé változik. Miért is tudunk annyira mélyen ragaszkodni bizonyos tárgyakhoz? Mert minőségük, szimbolikus jelentőségük révén életünk fontos részét képezik. Mert kicsorbultan, szakadtan is őriznek valamit a tárgyat megalkotó ember minőség iránti vágyából, az anyag iránti alázatából, a megcsinálás hétköznapisága helyett a megteremtés szentségéből.

Az eleven művészet maga is életet, erőt sugároz, s vágyat ébreszt, hogy a közelében legyünk. Családtaggá válik, olyan részévé az életünknek, akit nem engedünk el, nem hagyunk el gyengeségében sem, s ha simogatásra szorul, akár az ágyunkba is beengedjük.

Amikor azt látjuk, hogy Nagy Ágnes milyen szeretettel, milyen változatos módon pózol szobrainak társaságában, akkor valami ilyesmit érzünk. Ezek a szobrok élő dolgok, a velük közös fényképek pedig szinte a családi fényképek őszinteségét, intimitását, erejét és a történelemben gyökerező végtelen hosszú idejét tárják föl előttünk.

Akár szándékos, akár véletlen, de mégiscsak rendkívül mély jelentősége van annak, hogy a művész egyik legizgalmasabb alkotásának, az unikornis szobrának a felületét régi metszetek borítják. „Terra Antiqua” – ahogyan a szobor címe is mondja –, vagyis „Ősi Föld”, azaz szinte már egy ismeretlen terület, útvesztőkkel, felfedezésre váró vidékekkel, a titkokkal és rejtélyekkel, s persze a metszeteken látott tájak saját történelmével. Titokzatos és elképzelt világ immár: olyan, mint maga az unikornis, ugyanakkor egy olyan világ is, melyben a mi életünk történelme is benne van. Szinte egy családi album, általunk már nem ismert, egykori rokonokkal, akikben mégis a saját vonásainkra ismerünk.

Ilyen távoli rokonunk a kentaur is, aki éppen ezt a csodálatos, ember és állat közötti képzeletbeli egységet testesíti meg.  Nagy Ágnes kentaurja, aki a „Terra Incognita” (Ismeretlen Föld) címet viseli, azonban nem egyszerűen egy hibrid lény. Nem egy félig ló, félig ember kreáció, hanem maga a folytonos átmenet az egyikből a másikba. Lószerű altestén egy férfi mellkasa domborodik, ám a férfi feje már ismét a lóé, miközben az emberi fej afféle támasztékként szolgál a patás láb alatt. „Ismeretlen Föld” – szól a címe, s ez nem más, mint az a kiismerhetetlenség, ami bennünket, embereket az állatokkal összeköt. Mintha ők is mi lennénk, és mintha olykor jobban megértenénk őket, mint magunkat vagy embertársainkat.

Ritka alkalom olyan szobrokkal találkoznunk, melyek nem rideg fenségükkel, agyafúrt bonyolultságukkal, vagy éppen triviálisan lapos okoskodásaikkal próbálják felkelteni a figyelmünket. Ritka alkalom olyan szobrokkal találkozni, amelyek egyből barátainkká, sőt családtagjainkká kívánnak válni. Nem törnek be az életünkbe, hanem azt az érzést keltik, mintha mindig is az életünk részét képezték volna, csak eddig nem vettük észre őket. És ritka alkalom olyan művésszel is találkozni, aki a legőszintébben a saját élményeit, saját tapasztalatait önti formába, s aki nagyon eredeti módon teremti újra azt a világot, aminek fennmaradása jó részben attól függ, hogy milyen viszonyban vagyunk legősibb rokonainkkal, testvéreinkkel, az állatokkal.

Az eleven művészet
Bellák Gábor írása
főmuzeológus, művészettörténész, Magyar Nemzeti Galéria