Műtárgyak Éjszakája – Fabrika
Mikor felkérést kaptam Marianntól a kiállításra egyből tudtam, hogy a legelső kerámia szobor sorozatomból, a rote-lila-gold mázasak közül is muszáj hozzá beprotezsálnom néhányat, mert láttam, hogy Mariann kortárs kerámia művészeknek rendez kiállítást és nekem is az agyag, a kerámia a kedvenc médiumom, és ezek azok a szobrok, ami számomra mindennek a kezdetét jelentették.
Szobraimat ugyanis egyedi, felrakásos technikával samottos agyagból építem, külső helyszíneken égettetem, majd mázazva kerülnek ki véglegesen a kemencéből. Minden szobrom időigényes, kézzel készült, unikális darab, melyet 1:1 méretben készítek el (ezt a 3D modellek korában már muszáj elmondanom), majd ugyanebben a méretben készülnek róla a fém, acél vagy márvány stb. verziók.
Az alkotásaimat legtöbb esetben kiérlelt gondolkodási és kutató munka előzi meg, és az időtállóságuk ilyen formán nem csak a minőségi, fenntartható anyag választásban mutatkozik meg, hanem, remélem, a gondolatok örökérvényűségében is. A pillanatnyi hatásra épülő szobrok, installációk egy adott kontextusban értelmezhetőek, én ezzel ellentétben leginkább magamból szeretek meríteni. A témaválasztásaimat az határozza meg, hogy épp hol tartok az életemben, mi az ami foglalkoztat, amit feltétlenül rögzítenem kell vagy mi az a mondanivaló, amit szeretnék átadni.
15 éve fordultam a szobrászat felé, de a meghatározó alapokat a fiatalon megszerzett kerámiás tapasztalataim, az agyagból mint képlékeny ősanyagból valami maradandó létrehozása adta. A szobrászat markánsabb megközelítései, a szobrok hangsúlyos jelenléte s a formatervezés kettőssége jellegzetesen ötvöződik szobraimban. Élethelyzetemből adódóan, részben intézményrendszeren kívül, szenvedélyből, és sok-sok kísérletezés árán megszerzett tudás azt eredményezte, hogy máshogy közelítek a dolgokhoz, mint ahogy azt tanítják, másképp bánok az anyaggal. A keramikusok meglepődnek, de a szobrászok is egy-egy megoldás láttán, de ezt a különbözőségemet abszolút az erősségemnek tartom.
Nem a technikai kísérletezések irányába indultam, mint a mostanra reneszánszát élő kortárs kerámia, ami nagyon magas szinten a mázakra az öntési és a különböző égetési módszerekre helyezi a hangsúlyt -mert nincs hagyományos értelembe vett kerámia műhelyem- mint inkább a forma, az agyag határai, formálhatósága, végső kifeszíthetősége érdekel. Úgy éreztem a szobrokban markánsabban bemutathatom a formaérzékemet, ami nem zárja ki, hogy tovább fejlesszem magam a kerámiában.
Nem tervezem meg előre a szobraimat, csak megragadok egy víziót, legfeljebb nagyvonalakban leskiccelem és addig nem engedem el míg testet nem ölt, amíg nem érzem a lelkét, hogy már egy külön teremtmény.
Így született meg az első itt kiállított munkám is (a rinocérosz, bár itt most a bronz és nem az eredeti kerámia került kiállításra), szinte kirobbant belőlem olyan sokáig elnyomtam magamban. Egy ponton azt éreztem elakadtam és nem volt rutin ami átsegítsen ezen, ösztönösen egy belső ima, párbeszéd indult meg bennem a Teremtővel, de még Dürrerrel is :) és ekkor fedeztem fel talán legelőszőr ennyire erősen amit a hittel alkotó emberek szoktak.
A legelső mondataimban már említett első szobraim, amik a belső szobában és egyikük az emeleten láthatók a Virág Judit galériában voltak legelőször kiállítva, később az állatkertbe kerültek, ahol Persányi Miklós akkori főigazgató úr az eredeti kiállítási időpontot túllépve, egy egész nyáron át ott tartotta őket. Később egy galériás azt a kritikát fogalmazta nekem meg, hogy a kerámia a 80 as éveket idézi és nem divat, nem szeretik, azóta kiderült nem volt eléggé előrelátó.
Persze azóta is agyaggal dolgozom, de elindultam a fémek az acél a carrarai márvány és a különböző anyagokkal való kísérletezés irányába így jött a metszetekkel bevont unikornis ötlete is, ami a megváltozott világunkra, egy letűnt korra, a semmi nem olyan már mint rég érzésére utal.
Nekem fontos az érzelmi töltöttség a személyes élmény az alkotáshoz, ez adja az erőt szobraim eleven lüktetését. Hosszú a folyamat is mire elkészülnek és én ezt nagyon élvezem //!!!! emiatt a profán, gyors megoldásokat kerülöm, még akkor is ha folyton lennének ilyen irányú ötleteim és a kortárs szobrászat is efelé halad.
A Teremts szó sokszor előkerült azóta az életemben, tudatosan ebbe az irányba haladok – saját világot teremteni!
Azóta azt is megértettem, hogy mindannyian egyazon Lélek részét képezzük, nincs rossz vagy jó csak az emberi viszonylagosság szintjén léteznek ezek a fogalmak, mint sok más is -így az idő fogalma is-, mert mindannyian a Teremtő egy aspektusát hordozzuk, még az alkotásainkban is ezt nyilvánítjuk ki. A “képzelet teremti a valóságot” tana misztikus tanítókon keresztül jutott el hozzám, ami a világnézetemre nagy hatással volt, mert hiszem, hogy a világ Teremtője lelkünk mélyén munkálkodik. “Menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen dolgozott a korongon, de rosszul sikerült az edény amelyet a fazekas agyagból készített a kezével, ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta.” Jeremiás próféta 18,2-4. A fazekas szó jelentése képzelet. “Uram! Te vagy a mi Atyánk. Mi vagyunk az agyag Te a mi formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian.” Ézsaiás próféta 64,7
“Az az elképzelés miszerint a Teremtés a képzelet műve és az Úr az atyánk pedig a mi képzeletünk, minden más útmutatásnál messzebbre visz minket a Teremtés misztériumában. Az Isteni képzelet leereszkedett az emberi képzelet szintjére, hogy az emberi képzelet felemelkedhessen az Isteni képzelet szintjére.” Newille Goddard
És most vissza a szobrokhoz, amik az állatok anatómiájából indulnak ki, de a végeredmény mégsem egy anatómiai tisztaságú és pontosságú állatábrázolás lesz, hanem egy olyan szobor, ami egyszerre képes érzékeltetni az állat felismerhető vonásait, s az adott állathoz kapcsolódó lelki, kulturális, történelmi, vagy pszichológiai tapasztalatokat – nem nélkülözve a humort sem. Szobraim városok, kontinensek, eltűnt és kitalált helyszínek, kultúrák és történetek, melyek állatok képében öltenek formát.
A bejáratban fogadó „Terra Incognita” az első, „már csak” félig állat szobrom. Nem egyszerűen egy hibrid lény. Nem egy félig ló, félig ember kreáció, hanem maga a folytonos átmenet az egyikből a másikba. Lószerű altestén egy férfi mellkasa domborodik, ám a férfi feje már ismét a lóé, miközben az emberi fej afféle támasztékként szolgál a patás láb alatt. „Ismeretlen Föld”, mint az a kiismerhetetlenség, ami bennünket embereket az állatokkal összeköt. Mintha ők is mi lennénk és mintha olykor jobban megértenénk őket, mint magunkat vagy embertársainkat.
Összetett, képlékeny, emberi ésszel és állati ösztönökkel kevert alak, az emberben is meglévő kettős természetre utal. A zsigeri ösztönök, tudatalatti reakciók, de mint Kheirón mitológiai alakja, a bölcsességet is magában foglalja. A lóálarc utalás arra a 2 évre is mikor elszigetelődés, megosztottság és fejetlenség volt jelen a világban, ugyanakkor játékossággal ki is fejezi, hogy voltaképp a befelé fordulás (álarc) az egyéni tudat, az értelem és lelki fejlődés egy fontos időszakát hozta el, sokunkban világnézeti paradigma váltást is kiváltva.
Meghatározó inspirációs forrást jelent számomra férjem által gyűjtött, régi könyvek, metszet és térképgyűjteményünk, mely válogatásból az otthonunk falán leginkább Giovanni Battista Piranesi és Giuseppe Vasi jelentősebb művei kaptak helyet. A konyhában a kávéfőző kredenc fölött reggelenként a Piazza Navona-n, Bernini szökőkútján, St Agnes templomán pihentetem a szemem. Családtaggá, inspirációs forrássá váltak a műveken szereplő figurák és az idilli tájképek, a számomra egyik legvonzóbb mediterrán táj, életstílus bűvkörében tartanak, akkor is mikor épp nem ott vagyok.
Mindez jól megfér itt a belvárosi Fabrikában a mid century tárgyak és bútorok fúziójában, mert a szobrokhoz terek kellenek. A befogadó tér, az építészet hatással van a művekre és fordítva, a szobrok, a tárgyak erősen meghatároznak egy adott teret.
Köszönöm a figyelmüket!