Velence, Verona, Europa, Terra antiqua és így tovább.
Címek, a kiállított szobrok címei, szobroké, amelyekről tudjuk, hogy „ezek nem állatok”.
Mégis, ha majd beszámolunk a mai élményenkről az ismerőseinknek, azt fogjuk mondani, hogy állatok vannak kiállítva. Legalábbis állatszobrok. S ha áttekintünk a kiállított műveken, nyugodtan bevallhatjuk magunknak, hogy ezek bizony állatok.
Oroszlán, bika, Orrszarvú, languszta, ló s más egyebek is.
De azért azt is be kell vallanunk magunknak, hogy ezek mégsem állatok, mert hát ezek az állatok nem így néznek ki. A világ bármelyik állatkertjébe megyünk is, ilyen oroszlánokkal, ilyen bikákkal sehol nem találkozunk. Nem beszélve a kentaurról és az unikornisról.
De mégis: ezekhez a szobrokhoz nem tudunk másképp közeledni, csak úgy, hogyha elismerjük letagadhatatlan közüket az állatok világához. Ahhoz a világhoz, ami sokkal ősibb, mint az emberek világa. Az úr előbb teremtette meg az állatokat, mint az embert, s nem nehéz elképzelnünk azt sem, hogy az idők végeztével nem az ember marad utolsó lakóként a földön. Az állatok előttünk voltak, s az állatok maradnak utánunk is.
Mi a szép, mi az izgalmas az állatok világában? Leginkább az, hogy az állatok egyszerre hasonlítanak az emberre is és képviselik a természet végtelen változatosságát is. Gondoljunk csak bele: az emberi faj egységes. Az eszkimótól a busmanig, az amazonasi indiántól a tibeti remetéig mind egy faj vagyunk. Egymással szaporodásra képes egyedek, testalkatra, bőrszínre való tekintet nélkül. Ugyanakkor emberi tulajdonságainkat a legősibb idők óta az állatok világába vetítjük bele.
Így vagyunk hűséges kutyák, ravasz rókák, álnok és bölcs kígyók, lusta lajhárok, vagyunk disznók, patkányok, férgek, ha éppenséggel a rosszabbik oldalunkra tekintünk, s persze vagyunk nagylelkű oroszlánok, hiú pávák és buta szamarak is. Minden állatban valamely emberi tulajdonságunkat fedezzük fel, s eszünkbe sem jutna, hogy vajon keresztezhetnénk-e az oroszlánt a lajhárral, s vajon akkor egy lusta és nagylelkű állatot sikerülne létrehoznunk?
Tulajdonságainkat az állatokra vetítjük, s az állatok tulajdonságaiból magunk is szeretnénk részesedni. Legyünk erősek, mint a bika, lássunk élesen, mint a sas, s legyünk félelmetesek, mnt egy oroszlán. Nem véletlen, hogy az állatok szimbólumok is. Népek eredeztetik magukat erős és nagy állatoktól, királyok, országok címerében medvék, sasok, oroszlánok utalnak a nép és az uralkodó erejére, s nem hiszem, hogy lett volna király valaha az ősidőkben, ki magát a bolhák, tücskök és pockok királyának tartotta volna, mikor ezzel az erővel lehetett volna az elefántok, sasok és tigrisek szimbolikus leszármazottja is.
És akkor még nem beszéltünk az olyan képzeletbeli lényekről, mint az unikornis, vagy a kentaur. Ők csak képzeletünkben léteznek, de olyan erővel, ami akár felülírja a mindennapi tapasztalatainkat is. És ugyan ki merné tagadni, hogy a képzelet az nem valóság?
Nagy Ágnes szobrai az állatok anatómiájából indulnak ki, de a végeredmény mégsem egy anatómiai tisztaságú és pontosságú állatábrázolás lesz, hanem egy olyan szobor, ami egyszerre képes érzékeltetni az állat felismerhető vonásait, s az adott állathoz kapcsolódó lelki, kulturális, történelmi, vagy pszichológiai tapasztalatokat – nem nélkülözve a humort sem. A szerteszét ágazó csövek, dugattyúk, a varacskos disznónak szinte egy gépként felfogott, erőtől duzzadó teste valóban olyan, mint egy motorkerékpár, egy chopper. Ez nem egy varacskos disznó szobra, hanem az „Easy Rider” életérzés, ahogyan azt a szobor címe is sugallja.
Derű, humor és bátorság van ezekben a szobrokban. A kivitelezésben, az anyaghasználatban, a felületalakításban, sőt, még a témaválasztásban is! Miközben lépten-nyomon találkozunk lovak, oroszlánok, bikák szobraival, ugyan ki látott már languszta-szobrot? Mégis ennek a kecses állatnak a fantasztikus anatómiája magától értetődően követeli meg, hogy emléket állítsunk neki! Amit itt látunk, az egy roppant izgalmas és szinte még soha ki nem aknázott szobrászi forma, egy leleményes és merészen elgondolt alkotás. A címe pedig: Verona. Szelíd, távoli és személyes utalás egy veronai vacsora főfogására, a langusztára.
Az unikornis szobra egy régi térképekkel beborított felület. „Terra Antiqua” – ahogyan a szobor címe is mondja –, vagyis „ősi föld”, azaz szinte már egy ismeretlen terület, útvesztőkkel, felfedezésre váró vidékekkel, a titkokkal és rejtélyekkel, s persze a térképeken látott tájak saját történelmével. Titokzatos és elképzelt világ immár: olyan, mint maga az unikornis.
S persze itt van a legkülönösebb lény: a kentaur. Maga a kettősség, az össze-nem-illőség csodája, ami egy sorsszerű véletlen folytán csak nem akart megszületni. A figura felsőteste ugyanis az égetés során szétrobbant. Idő már nem volt újra mintázni, vagy inkább újra építeni, a fényképek alapján azonban sikerült egy 3d-s nyomatot készíteni róla, s azzal egészíteni ki az alsótestet. Igazi hibrid-mű született így. Hibrid, akár egy kentaur, de talán nem árulok el titkot, ha elárulom, ez nem fog így maradni.
Ezek nem állatok, hanem városok, kontinensek, eltűnt és kitalált helyszínek, kultúrák és történetek, melyek állatok képében öltenek formát. Velence és Verona, Európa és a Terra antiqua. Mindaz, amit szeretünk, ami a miénk, ahová vágyunk, és amiknek titkokkal és történetekkel teli világát újra és újra képesek vagyunk átélni és elképzelni.
És még egy fontos dolog. Olyan szobrok, amelyekkel jó együtt élni. Miránk emlékeztetnek, kommunikálnak velünk, s ha végigsimítjuk őket, érezzük eleven lüktetésüket.
Bellák Gábor főmuzeológus, művészettörténész, Magyar Nemzeti Galéria